LEVÁRDY FERENC   (1916-1993)

Levárdy Ferenc művészettörténész, a XX. századi magyar műemlék-védelemnek elsősorban a szakma művelői körében ismert kiváló művelője, 1916. december 9-én született Bethlenházán (akkor Krassó-Szörény vármegye). Életének alakulásába többször is keményen beavatkozott a  XX. századi magyar történelem, de a történeti-műemléki, művészettörténeti értékek iránti odaadó elkötelezettsége a sorsfordító változások között is hivatásszerűen meghatározó maradt számára, akárcsak a tanulás és a tanítás, amelynek kettőssége szintén egész életét végigkísérte. A Bencés Rend pannonhalmi Tanárképző Főiskoláján tanult. Érettségi után belépett a bencés rendbe, 1939-ben tett szerzetesi fogadalma után 1940-ben pappá szentelték. A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett földrajz-történelem szakos tanári oklevelet. A Trefort utcai Gyakorló Gimnáziumban gyakorló tanár, s párhuzamosan az egyetemen művészettörténetet tanul. Az MTA Fraknói-ösztöndíjasa Rómában (1941-1942) - majd 30 évvel később, 1972-ben, szintén Rómában lesz minisztériumi ösztöndíjas. A pannonhalmi Bencés Gimnázium (1942-1947), a pannonhalmi Tanárképző Főiskola (1945-1947), a csepeli gimnázium tanára (1947-1948); közben frontszolgálatot teljesített, tábori lelkészként szolgált (1943-1945). A kommunista rezsim idején, 1950-ben kilépett a bencés rendből és családot alapított (szerzetesi fogadalma alól 1965-ben hivatalosan is felmentést kapott), ezután tanult szakmáitól távol eső munkaterületeken dolgozott egészen 1968-ig, amikortól művészettörténészként és műemléki felügyelőként az Országos Műemléki Felügyelőség megbecsült, és mindenki által szeretett munkatársaként tevékenykedett egészen 1977-es nyugdíjazásáig.
Ezt megelőzően, mintegy tudatosan gyűjtve a műemlékvédelem műveléséhez szükséges tudást, 1954-ben beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karára, de az 1956-os forradalom miatt tanulmányai félbeszakadtak. Nem így a munka mellett is folytatott építészet- és művészettörténeti kutatásai: középkori építészettörténettel, a magyarországi román és gótikus építészet emlékeivel, az Árpád-kori Krisztus-ábrázolások ikonográfiájával, elsősorban Pannonhalma építészeti múltjával foglalkozott. 1963-ban nyújtotta be és védte meg kiemelkedő eredménnyel Pannonhalma című építészettörténeti disszertációját, amelyet azonban a Tudományos Minősítő Bizottság prekoncepciós módon többszöri nekifutásra sem volt hajlandó elfogadni. A Bibliotheca Vaticanában, a Morgan Library-ben és az Ermitázsban őrzött lapok alapján 1973-ban jelentette meg a Magyar Anjou Legendárium-ot, amely művével végre a művészettörténeti tudományok kandidátusa lett 1977-ben.
1972-től az Egri Műemlékvédelmi Nyári Egyetem alapító szervezője, évkönyveinek szerkesztője. Tanítványainak és tisztelőinek körét tovább növelte a BME Műemléki Szakmérnöki posztgraduális képzésben való részvétele, amelynek keretein belül a képzőművészeti alkotások elemzését tanította (1976-1988). Ugyanebben az időszakban szervezte meg és irányította az Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács szakmai munkáját is. Meghatározó szerepet játszott egyebek között a győri székesegyház Héderváry-kápolnája, a gyöngyöspatai római katolikus templom, a litéri Árpád-kori templom román kapuzata műemléki helyreállításában. Kutatási-előkészítő munkát végzett a Pannonhalmi Bencés Főapátság teljes műemléki felújításához, nevéhez fűződik a somogyvári bencés kolostor kerengőjének rekonstrukciója. Rengeteget tett a műemlékvédelem ismertté tétele érdekében is, egyebek között a Tájak, Korok, Múzeumok c. kiadványsorozat szerkesztőjeként (1980-1989), valamint számos szakmai publikáció és népszerű könyv szerzőjeként. Ő rendezte meg az ICOMOS mai napig is emlékezetes, 1972-ben Budapesten megtartott III. Közgyűléséhez kapcsolódóan a Budapesti Történeti Múzeumban a „100 éves a magyar műemlékvédelem” című kiállítást. Könyvei, amelyeket itt felsorolni is sok lenne, Pannonhalmával és néhány más bencés műemlékkel, középkori keresztény témákkal, valamint kódexek kutatásával és újbóli közreadásával foglakoznak (pl. a budapesti Egyetemi Könyvtár Cornides-kódexe, vagy a Nekcsei-biblia legszebb lapjainak hasonmás kiadása). A legszélesebb körben mégis két gyakorlati megközelítésű műve vált ismertté: az általa szerkesztett, a „műemlékesek” által mai napig is forgatott: „Egyházi épületek és műtárgyak gondozása”című (1971), az úgynevezett „ezüstkönyv”, és a valamennyire hasonló témájú „Magyar templomok művészete” (1982). A „Pipázó eleink” (1991) című könyvecskéjét évekkel 1993-ban bekövetkezett halála után angolul is kiadták.

Mint tudós művészettörténész, műemlékvédő, író és tanár maradandót alkotott műveiben, amelyek megőrzik emlékét, ugyanúgy, ahogyan egykori munka- és pályatársai, tanítványai szívében ma is tovább él Levárdy Ferenc, a lelkesedését és a magával ragadó humorát a körülményektől függetlenül mindig megőrző, hatalmas tudását önzetlenül továbbadó, melegszívű ember.