WINKLER OSZKÁR  (1907 – 1984)

A jeles építész oklevelét a Budapesti Műegyetem Építészeti Osztályán 1930-ban szerezte meg. Fél évig Sopron város ösztöndíjával a Berlin-Charlottenburgi Műszaki Egyetemen tanult, ahol Hans Poelzig (épülettervezés) és Bruno Taut (város- és lakóháztervezés) szemináriumain vett részt. A korai modern építészet világhírű mesterei és azok első alkotásai nagy hatást tettek rá. Ezt követően Olaszországba utazott: az itt eltöltött hónapok életre szóló élményt jelentettek számára. 1934-ben tért vissza szülővárosába, ahol a korai modern sajátos, helyi ízekkel gazdagított stílusát alakította ki. A városképbe gondosan beleillesztett korszerű épületeivel, a vidék szerényebb anyagi körülményei között bizonyította az új építészet elveinek helyességét és érvényességét. Hosszú alkotó pályája során nagyszámú épületet tervezett. 1947 és 1975 között a Soproni Egyetem építész tanára, 1965 és 1969 között a Faipari Kar dékánja volt.
Mint a korai modern mozgalom feltétlen híve, komolyan és lelkiismeretesen szembenézett a történeti városrészekben való építkezés problémáival. 1944-ben, a Magyar Építőművészetben közreadott cikkében fogalmazta meg korának kívánatos viselkedését a műemléki környezetben: „Minden körülmények között mai házakat kell építenünk, belső tartalom és külső megjelenés szempontjából. Új, nehezen kiharcolt elveinket a múlt építészeti értékeihez való ragaszkodás mellett sem szabad feladnunk s ha a másolás, stílushamísítás helyett a múlt korok értékeiből azt a belső tartalmat, azokat a lényeges sajátságokat, jellemző formákat keressük és értékeljük, amelyeket az idők folyamán a helyi életforma, éghajlati viszonyok, szokások termeltek ki, s ezeket egyeztetjük mai felfogásunkkal illetve eredményeinkkel, minden bizonnyal olyan épületeket fogunk létrehozni, amelyek keletkezésük idejétől függetlenül helyi talajban gyökereznek és disszonancia nélkül vegyülnek a meglévő együttesbe.” Elvei mindmáig érvényesek, azokra napjainkban is gyakran hivatkoznak.
Szemléletének érvényesítésére csupán az 1960-as években nyílt lehetősége. 1958-ban javaslatot dolgozott ki a lebontott soproni várkerületi házsor újraépítésére, a térfalon tátongó hatalmas rések kiegészítésére: tanulmányában a történeti környezet szerkezeti és városképi egységének elsőbbségét hangsúlyozta. 1960-ban a Templom utca 23. számú foghíjas telkét építette be a szomszédos, historizáló házakhoz harmonikusan illeszkedő, modern lakóépülettel. Műemlékhelyreállításai közül kiemelkedik az Orsolya téri historizáló iskolaegyüttes helyreállítása (1953).
Pályája során a városrendezéssel is nagy sikerrel foglalkozott. Sopron belvárosának befejezetlen műemléki rekonstrukciós tervét 1957-ben öntötte végleges formába. 1960 és 1965 között szülővárosa általános rendezési tervét készítette: ebben lefektette azokat a sarkalatos alapelveket, amelyek a műemléki környezetbe történő tervezés építészeti viselkedésének mércéjéül szolgáltak.
Nyugdíjba vonulása után írta meg két fontos könyvét Alvar Aaltórol és Bruno Tautról. Építészi-tervezői munkája mellett szívesen akvarellezett: Róma műemlékeit és szülővárosának ódon utcáit és házait festette. Építészeti munkásságának fontos dokumentumait a Magyar Építészeti Múzeumban őrzik.
Jelentősebb műemléki témájú cikkei:
- A korszerű építészet kérdései Sopron belvárosában (Magyar Építőművészet, 1944. 10. sz. 224-230 o.)
- Sopron város fejlesztési programjáról (Soproni Szemle, 1957. 3.- 4. sz. 161-188 o.)
- A soproni belváros szanálásának egyik fontos kérdéséről (Műemlékvédelem, 1958. 2. évf. 3. sz. 135-142 o.)
- Sopron város általános rendezési tervéről (Soproni Szemle, 1961. 15. évf. 2. sz. 97-113 o.)
- Új lakóépületek Sopron belvárosában (Soproni Szemle, 1962. 16. évf. 4. sz. 289-298 o.)
- Részletes rendezési tervek Sopron város fejlesztésére (Soproni Szemle, 1965. 19. évf. 3. sz. 193-207 o.)
- Az elmúlt 26 esztendő soproni építészetéről I. rész (Soproni Szemle, 1973. 1. sz. 1-23 o.)
- A korszerű építészet kérdései Sopron belvárosában (Műemlékvédelem 32. évf. 1988. 57-60 o.)
- Emlékeim Horváth József festőművészről (Soproni Szemle LI. évf. 2. sz. 185-187 o.)