Hajnóczi Gyula akadémikus, a BME Építészménöki Kar háború utáni történetének meghatározó alkotó és pedagógus egyénisége volt. Napjaink alkotó építész generációinak a többsége Hajnóczi ókori építészetet bemutató előadásain keresztül ismerte meg az antik építészet fontosságát, az építészet alkotófolyamatának örökérvényűségét.
Hajnóczi professzor 1920. április 5-én született Baján. Középiskolai tanulmányait a nagyhírű bajai Ciszterci Főreálgimnáziumban végezte. Az Érettségi után a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem soproni evangélikus teológiai fakultására iratkozott be, ahol 3 szemesztert abszolvált. Olasz, magyar, művészettörténet szakos hallgatóként előbb Pécsett 1 félévet, majd Kolozsvárott 2 félévet hallgatott. A II. Világháborúban katonai szolgálatot teljesített, hadifogságból hazatérve 1946-ban iratkozott be az Építészmérnöki Karra, ahol 1950-ben szerezte meg diplomáját. Az egyetem elvégzését követően Rados Jenő professzor felkérését elfogadva, tanársegédként kapcsolódott be az építészettörténet oktatásába. Érdeklődése a Rados-tanszék középkori irányultsága helyett az ókori építészet felé fordult, ezért 1954-ben beiratkozott az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Régész oklevelét 1958-ban szerezte meg. Bölcsészdoktorrá 1961-ben avatták.
Egyetemi karrierje tudományos munkásságával párhuzamosan teljesedett ki. 1955-67 között adjunktus, kandidátusi fokozatát 1966-ban szerezte meg. 1967-1978 között egyetemi docens, a tudományok doktora fokozat megszerzésének éve 1978. Egyetemi tanárrá szintén 1978-ban nevezték ki. Az MTA levelező tagjává halála évében, 1996-ban választották.
Kutatóként életművét végigkísérte az építészeti tér értelmezésének a problematikája. Bölcsészdoktori értekezésében az antik térformákat és térkapcsolatokat vizsgálta, kandidátusi értekezésében a térszemlélet fejlődését írta le az ókor építészetében. Kutatásainak betetőzéseként, önálló térelméletet alkotott akadémiai doktori disszertációjában, ahol az építészeti alkotás objektív értékelésére tett kísérletet az építészeti tér analitikus elméletének a megalkotásával. Értekezését könyv formában az Akadémiai Kiadó magyarul és németül is megjelentette.
Életeleme az oktatás és a tervezés, az antik emlékeknek a nagyközönség számára is érthető, megérthető bemutatása volt. Oktatóként előadásait építészeti alkotásai hitelesítették. A ’60-as években elindult, a római kori maradványok méltó bemutatását célzó fejlesztési programok meghatározó, szinte egyedüli helyreállító építésze volt. Aquincum, Gorsium, a szombathelyi Isis szentély bemutatása mind alkotó fantáziáját tükrözik. Munkáiba rendszeresen bevonta legtehetségesebb hallgatóit. Helyreállító építészként és régészként alkalma volt a legapróbb részletekig feltárni az ókori mesterek alkotómódszerét. Ezt a speciális ismeretanyagot felhasználta az oktatásban is. Tudását a mind a mai napig használt ókori építészettörténet tankönyvben foglalta össze, amelyért 1968-ban Ybl Miklós díjat kapott. A tankönyv Németországban is megjelent a rendszerváltás idején. Oktatói, tudományos és építész alkotó munkásságát 1990-ben Kossuth-díjjal is elismerték. A Műegyetemen eltöltött 35 éves munkásságát az egyetem Emlékérem odaítélésével honorálta 1985-ben. 2013-ban, születésének évfordulója óta az Aquincumi Múzeum egyik általa tervezett épületén elhelyezett emléktábla örökíti meg munkásságát az utókor számára.
Közel másfélszáz publikációja 8 könyve őrzi mindmáig frissen ható gondolatait.