Ybl-díjas építész, műemlékvédelmi vezető.

Egy kis baranyai faluban, Beremenden született, ami mindvégig meghatározta a hivatását. Pécsett és Mohácson járt középiskolába, 1953-58 között a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán végzett, ezt követően két évig az egyetem munkatársa. Pályája kezdetén, Vargha László tanítványaként a gyakorlatban valósította meg Györffy István elképzeléseit, a „néprajzi műemlékek” megmentését. 1960-ban állt az intézményes műemlékvédelem szolgálatába. A Tudományos Osztályon a népi építészet kutatója, majd a Tervezési Osztály kiemelkedő tehetségű mérnökeként az építész műhelyben bontakoztathatja ki tervező építészi talentumát. A régi épületek helyreállításához való kifinomult érzék, rendkívüli szerénység, a műemlék iránti tisztelete, az értékek érvényre juttatása, szakmai alázat jellemzi. Ismerte a régi építőanyagokat, szerkezeteket és a hagyományos építőtechnika fogásait, és annak titkát is, hogyan lesz ezekből a funkció alázatos szolgálójaként, egyszerűségében szép, tiszta forma. Első jelentős helyreállítási feladata a népi műemlékvédelem emblematikus helyszíne, a nagyvázsonyi Schumacher-ház. Népi műemléknél ekkor (1961-62) alkalmazták először a grand art emlékeknél már bevett gyakorlat szerinti műemlék-helyreállítás módszerét, amelynek eredményeként az első, eredeti helyszínen megőrzött tájházat in situ berendezve nyithatták meg a nagyközönség előtt. Ugyancsak ő rakta le a népi építészeti területi védelem alapjait Hollókő Ófalu esetében. Az alapkoncepció kidolgozását követően számos lakóház megmentésének terveit készítette, megvalósulását felügyelte. A falusi települések rehabilitációs terveiért, kiemelten a hollókői együttesért 1972-ben Ybl-díjban részesült. Pályája során közel negyven műemléket állított helyre. Kimagasló alkotásai között találjuk Egregy, Csempeszkopács, Pécs-Málom, Szamostatárfalva, Nagyharsány középkori templomait. Nevéhez fűződik a Dunaföldváron a Csonka-torony és a reneszánsz vár, a siklósi Perényi-bástya helyreállítása, részese a simontornyai vár felújításának is. Nagyvázsony, Hollókő, Tihany, Balatonszentgyörgy lakóházai és ipari létesítmények: a szendrői kékfestő ház, a túristvándi vízimalom, a kiskunhalasi szélmalom, a keszthelyi Helikon magtárépülete is az ő műemlék-helyreállító munkáját dicsérik.
1975-ben igazgatóhelyettesként, majd 1980-tól igazgatóként az Országos Műemléki Felügyelőség vezetője. 1989-ben, az Országos Műemléki Felügyelőség átszervezésekor műszaki igazgatónak, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal megalakulásakor, 1992-ben a Magyar Építészeti Múzeum igazgatójának nevezték ki. A hivatal egyre növekvő terhei mellett sem szakadt el végleg az alkotó munkától, amelyet két alkalommal építészeti nívódíjjal ismertek el, 1972-ben Ybl-díjat kapott, emellett Madách Emlékplakettel, Magyar Műemlékvédelemért plakettel és Pro Architektúra-díjjal tüntették ki. Az Európa Nostra-díjnak, melyet a siklósi Malkocs bej dzsámi helyreállításáért kapott, már csak az értesítését vehette kézhez, az átadásán már nem lehetett jelen. 
Címzetes egyetemi docens, főiskolai tanár, tanít a Műegyetem Műemlékvédelmi Szakmérnöki tagozatán, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolán, a budapesti és a debreceni Ybl Miklós Építőipari Főiskolán, s az Egri Nyári Egyetem kurzusain – generációk fiatal építészeit vezetve be a népi építészeti kultúra titkaiba és szeretetébe. Szakirodalmi munkássága: száznál több cikk és tanulmány, s két önálló kötete jelent meg – Hollókőről és a Felső-Tiszavidék népi építészetéről. Az alkotó munka mellett kezdettől fogva részt vett a hazai és a nemzetközi szakmai közéletben, előbb a Magyar Építőművészek Szövetsége Műemléki Bizottsága elnökeként, majd a MTA Építészettörténeti és Elméleti, valamint Agrártörténeti Bizottságaiban, továbbá az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága keretében a Népi Építészeti Szakbizottság elnökeként. Tudása és tekintélye Mendele Ferencet a magyar műemlékvédelem jelesei közé emelte, nevét a határon túli és nemzetközi szakmai körökben is ismertté tette.