Ismét volt Nyári Egyetem!

2007. június 28- július 4. Noszvaj

Szerencsére sokak számára természetes, hogy az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság és a TIT Bugát Pál Egyesülete az idén is megrendezte az Egri Nyári Egyetemet – pontosabban a tavalyi elhatározásnak megfelelően a Román András Műemlékvédelmi Nyári Egyetemet. Ez immár a harminchetedik alkalommal történt. Az elmúlt 36 év témája, a társadalom változását követve a magyar műemlékvédelem változatos időszakát öleli fel. Nem nekünk kell megítélni, hogy a 1971-2006 közötti korszakot a „hős” vagy a „nem hős” jelző illeti meg, de ettől függetlenül a nyári egyetemek anyaga a magyar és a nemzetközi műemlékvédelem történetének egyik legfontosabb dokumentuma. A témákat áttekintve a műemlékvédelem minden „korkérdése” nyomon követhető. Nem véletlen, hogy Román András nevét vette fel az egyetem, hiszen tudjuk, hogy a példa nélküli rendezvénysorozat meghatározó egyénisége, programalkotója és ébrentartója volt. Ez a második alkalom, hogy személyesen nem lehetett jelen, de valahol mégis ott volt, mert a megnyitóünnepségtől a zárásig az előadók és a résztvevők nagyon sokszor emlékeztek meg a személyéről.

Az idén ki törődik és hogyan a műemlékekkel? (Társadalmi feladatmegosztás a műemlékvédelemben) téma köré csoportosultak az előadások. Talán soha nem volt még ilyen aktuális ez a témafelvetés mint napjainkban, amit az is mutat, hogy az idei Országos Műemlékvédelmi Konferencia is hasonló kérdést, a befektetők és a műemlékvédelem kapcsolatát tárgyalja. Ez különösen fontos kérdés ma, amikor még az is kivonul a műemlékvédelem mögül, akinek ez a feladata, vagy éppen kötelessége - hogy a teljes kultúra mai közegéről ne is beszéljünk. Mások teljesen piaci szemlélettel kezelik ezt a területet. A Nyári Egyetem is bizonyságul szolgált, hogy nem lenne szabad ennyire leegyszerűsíteni a helyzetet: sem a teljes gyámkodás, sem a befektetők kénye-kedvére való kiszolgáltatottság nem vezet eredményre.

Végigélve a nyári egyetem programját első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy arról is szólt a program, hogy hol a helye a műemlékvédelemnek a társadalomban, vagyis, hogy mit gondol a műemlékvédelem a társadalomról? Most erről az oldalról kövessük végig a programot:

A nyári egyetem felépítése, az előadások csoportosítása kifejezetten jól sikerült, a főtémán belül minden nap kapott valami különös tematikus hangsúlyt. Ezeket sorra véve láthatjuk, hogy az idei egyetem gondolatilag is nagyon jól felépített konferencia volt.

A műemlékvédelem felelőssége a társadalomban – ez lehetne az első nap alcíme. Nagy vita alakult ki arról, hogy a néhol társadalmi nyomás köntösében megjelenő befektetői érdekképviselet felmentést adhat-e, vagy új pályára állíthatja-e a műemlékvédelmet? Kíváncsian vártuk Mezős Tamás a KÖH új elnökének, és Ágostházi László tanár úrnak az előadását. Az azt követő igen érdekes vitában érezhettük, hogy ugyanazon cél érdekében hányféle szemlélet ébredhet, ami a műemlékvédelmet igen sokféle messze útra vezetheti el.

Az építészet és lehetőségei. Ez a kör arról szólt, hogy a történeti épületeink megújulása mögött milyen források és érdekek vonulnak fel, hogyan hat egymásra a műemlék és környezete és hogy a műemlékvédelmi szemlélet hogyan válik az új építészet ihlető forrásává! Ahogy nincs kis és nagy műemlék, nincs kis és nagy helyreállítás sem. Ezt láttuk igazolódni, hiszen a legkisebb emlék helyreállítása is ugyanolyan mindenre kiterjedő figyelmességet és figyelmes építészi megközelítést kíván, mint egy nagyobb együttes megújulása. A nem is védett segesdi malom átalakulásától a város léptékű építészeti gondolkodásig láttunk figyelemre méltó példákat. Még a haszonelvűek számára is belátható volt, hogy nincs olyan műemlék, ami nem jó semmire. Csak a tulajdonviszony, a tulajdonos személye és a műemlékvédelmi érdek állhat egymással szemben. Örsi Károly - aki a kertek átalakulásai és helyreállításai segítségével láttatta ugyanezeket a problémákat - szemléletesen fogalmazott: „Várni kell! – hiszen a példák is igazolták, hogy ha tudunk várni és kivárni, előbb utóbb minden műemléket megtalál az alkalmas gazdája! – Még azelőtt, mielőtt végleg elpusztulna!”

Vagyis – az újabb nap témaköre, a partnerkapcsolatok kérdése. Sarkadi Eszter az önkormányzati lehetőségekről beszélt Pécs példája alapján, Tahi-Tóth Nándorné a Budapest, Király utca 26. sz. alatti Jálics ház helyreállításán mutatta végig, hogy az építtető, a hatóság és a tervező folyamatos együttműködése hogyan vezetheti sikerre egy műemlék megújulását. Láthattuk, hogy a műemléknek nincsenek hasznos és haszontalan részei, hanem csak az a kérdés, hogy megfelelő értékelés után egyes elemek milyen szerepet kaphatnak a megújulási programban, figyelemmel az újérték–teremtés gondolatára. A látványos bemutató azonban kimondatlanul arról szólt, hogy csak az vezethet eredményre, ha a befektető és a műemlékvédelem egymást tisztelő kiegyensúlyozott munkakapcsolatot alakít ki.

Megismerkedhettünk a Monumentenwacht munkájával. Gert van der Vast a holland gyakorlatot mutatta be és bizony csak reménykedhetünk, hogy Heiter Róberték a MAMÉG mozgalmukkal itthon is meg tudják gyökereztetni ezt az intézményt. Hollandiában igen eredményesen segítik a műemlék-tulajdonosokat a karbantartási munkában. Ingval Maxwell a skóciai helyzetképet mutatta be. Ott komoly intézmény foglalkozik a műemlékek karbantartásával. Ez az előadás a mai skót építési előírások és a műemlékek viszonyát is bemutatta. Nagyon tanulságos volt, és itthoni bevezetése is indokolt lenne annak a gyakorlatnak, miszerint más építési előírás vonatkoznak az 1930 (ekkor volt az építéstechnológia rendszerváltás) előtti épületek helyreállítására és korszerűsítésére, mint az újak építésére.

A fenntartási és a karbantartási gondokat Kovács Dezső Hollókő példáján elemezte, ahol egy világörökségi terület teljes lakossága maradt magára az összes problémájával.

A társadalom szerepvállalása csak minél szélesebb körre kiterjesztett kapcsolatokkal lehetséges. Ezért volt különösen érdekes a rádiós Kovács Olivér előadása, aki hasznos tanácsokból építette fel előadását. Gyakorlati bemutatót tartott, hogy a szakma hogyan kezelje és hogyan használja érdekei megsegítésére a médiát. Hegedűs Csilla a bonchidai példát mutatta be, ahol olyan mesterképző központ alakult, ahol nem csak egy épület megmentését tűzték feladatul, hanem újranevelik a rég elfelejtett mesterségek művelőit.

A program és végkicsengése valóban gondolatébresztő volt, hiszen a fent végigjárt kérdéskört más vetületben másképp is láthattuk: Hogyan viszonyul a társadalom a  műemlékvédelemhez? Ezzel kapcsolatban az előadások nyomán kérdések sorát lehetett feltenni: Kié a műemlék? – a mai tulajdonosé, aki egy sokszázéves épülettel bármit tehet? Egyáltalán mi műemlék? A konferenciát az Olajos Csaba szervezte kirándulás nagyszerű szemléltetéssel egészítette ki. Kács fürdőjének csodája ejtett ámulatba mindenkit, pedig nem jegyzett műemlék. A szépséges tardi parasztház hiába védett épület, csodája feleannyi se volna, ha nem lenne benne élő jelen a tardiak hagyományápoló világa. Mit jelent a közösségnek a saját múltjának az emléke? Van, ahol ezt felismerve kitörési lehetőséget is mutathat. Nem értem, hogy a vasvári domonkos kolostor megújulásának példája hogy nem lett országszerte ismert követendő példa? Zágorhidi Czigány Balázs előadásában láthattuk, hogy nem akármilyen országos jelentőségű intézménnyé vált az együttes és gyűjteménye. Egy város közepén álló műemlék megmentését célzó civil kezdeményezés szervezte a helyreállítást és lett a megújult épület a város új közösségformáló központja. Vasvár kiváló példa arra, hogy a társadalmi támogatottságra hogyan hat vissza egy műemlék szakszerű és értelmes megújulása, hiszen mindeközben visszahozta a volt megyeszékhely régi kultúráját. Úgy tűnik, hogy beindult az öngerjesztő folyamat ami hosszú távon is önfenntartóvá teszi az idetelepült intézményt.

Amikor a társadalomról beszélünk ismét felvetődött a kérdés, hogy ki képviseli a társadalmat? A civil szervezetek? Ez esetenként más és más lehet. De egy kisközösség meghatározhatja-e egy jelentős műemlék sorsát? A szabadkai zsinagóga helyreállítása körül adódó színezési problémák a mindenkinek igaza van (lehet) helyzetet teremt. Kié a műemlék? Nagyon érdekes kérdés, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az egyéni érzékenységen alapuló kritika és a hiteles műemlékhelyreállítás? Ugyanez a kérdés a másik oldalról úgy vetődik fel, hogy a társadalom (állami kötelezettségvállalás a világörökséggel kapcsolatban) ráerőltethet-e akármilyen kötött életformát egy kisebb közösségre? (lásd Hollókő helyzetét) A hagyományait őrző falu érdemelte ki a világörökségi címet, de mára már csak a falu maradt, a hagyományos életformája eltűnt, a lakosság kiszorult volt falujából. Kérdés, ki képviseli a társadalmat?

Még nehezebb a válasz, ha azt feszegetjük, hogy lehet-e demokratikus a műemlékvédelem? A társadalomtudományok képviselői természetüknél fogva a demokrácia felé hajlanak. A műszaki és művészettörténeti tudományok megkérdőjelezhetetlen biztos válaszokat ad(hat)nak. A műemlékvédelemhez mindez hozzátartozik. Látjuk, hogy a nagyon helyesen megkívánt társadalmasításával válhat csak közüggyé a műemlékvédelem. Enélkül lehetetlen a megújulása. Ezt kell tudni szabályozni, mert a műemlékek csak akkor maradhatnak meg, ha emellett a műemlékvédelem pontosan megfogalmazható művészettörténeti és építészeti kötelmei továbbra is szigorúan érvényre juthatnak. …és ha a társadalom is felelősséggel gondolja végig ezeket a kérdéseket, azt követően a műemlékvédelem is más szinten fogalmazhatja meg újabb elvárásait. Ez egy önmagát fejlesztő folyamat lehet, ha közössé válik a műemlékvédelem ügye. Ennek érdekében a mainál sokkal komolyabb szerepet kell kapjon a nevelés, az oktatás és a tájékoztatás.

Reméljük, hogy nem tévesztjük szem elől, hogy az ütközőzóna pontosan maga a műemlék, aminek a védelmében a nyári egyetem szólt! Nem tudtunk minden felvetett kérdésre válaszolni, nagy zavarban is lehetnénk, ha sikerült volna.

Azzal kezdtem, hogy sokak számára a június, egyet jelent a Műemlékvédelmi Nyári Egyetemmel. Tudnunk kell, hogy bizony minden évben egyre nehezebb körülmények között szerveződik. A legkeservesebb időszakon talán már túl van a rendezvénysorozat. Túlélte, hogy a KÖH minimálisra csökkentette az érdeklődést a páratlan rendezvény iránt. És, hogy valóban sikerült megteremteni az idén is, a nem is akármilyen feltételeket, az ICOMOS MNB-nek, azon belül is Kovács Erzsébet odaadó szakmai és szervezőmunkájának köszönhető. Minden előadás, hozzászólás szorosan kapcsolódott a témához. Ritka az olyan konferencia, ahol ne bukkanna fel érdektelen vagy témától idegen előadás. Most pedig ez a ritka helyzet állt elő. Ezért igaztalan, is vagyok azokkal, akikről terjedelmi okokból nem lehet említést tenni. Most is a TIT Bugát Pál Egyesülete gondoskodott arról, hogy a nyári egyetem minden követelményének magas igényességgel feleljen meg az ellátás és a kiszolgálás. Bodó Péter igazgató és Dávid Árpád titkár urak igazi otthont teremtettek idén is a konferenciának.

Voltak már többen is a nyári egyetemen, de most igazán összetartó, őszintén érdeklődő csapat szerveződött. A záróünnepség emelkedettségét fokozta, hogy a diploma átadására most első ízben, a kastély dísztermében került sor. Mindennél többet mond, hogy nagyon sokan ígérték lelkesedve, hogy ha alkalmuk adódik jövőre is eljönnek. Téma már van, a város és a műemlékvédelem körül forog a következő év programja. Szintén nagyon aktuális téma. Megnyugtató, hogy a programszervezés elkezdődött, a pénzügyi háttér megteremtése sajnos elhúzódó bizonytalan folyamat. Most harminchetedszer bizonyosodott be, hogy hasznos és fontos a nyári egyetem. A harmincnyolcadik érdekében kívánjuk, hogy ezt minél jobban érezzék mások is a műemlékvédelem felelősei közül és akkor talán kicsit többen fogják segíteni a szervezők munkáját.

Szöveg és fotók: Nagy Gergely